2018. március 18., vasárnap
2018. március 14., szerda
Szép tavaszi napot kívánok!
http://morzsafarm.hu/kikelt-egy-pelyhes-kis-fioka-juditnal-es-arnoldnal-a-reti-sas-parnal/
:)
http://morzsafarm.hu/kikelt-egy-pelyhes-kis-fioka-juditnal-es-arnoldnal-a-reti-sas-parnal/
:)
2018. március 10., szombat
A törött cserép...
(Kínai történet)
Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
(Kínai történet)
Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
2018. március 8., csütörtök
Dóró Sándor:
A nő
A nőt, nem ismered meg soha
ha fáj neki, akkor is van mosolya.
A nő, egy varázslatos földi lény
árad belőle mindig, sugárzó fény.
A nő, mindig erős és óvón vigyáz
folyton lesi, hogy semmiben ne hibázz.
A nő, bár sosem lesz hibátlan teljesen
szeme nevet, s szívét nyújtja kedvesen.
A nő, gyermeked féltő burkát nyújtja
anyaként is, szívedet lángra gyújtja.
A nő, nem fogalmazható meg szavakban
velük szívünkben, mindig tavasz van.
A nő
A nőt, nem ismered meg soha
ha fáj neki, akkor is van mosolya.
A nő, egy varázslatos földi lény
árad belőle mindig, sugárzó fény.
A nő, mindig erős és óvón vigyáz
folyton lesi, hogy semmiben ne hibázz.
A nő, bár sosem lesz hibátlan teljesen
szeme nevet, s szívét nyújtja kedvesen.
A nő, gyermeked féltő burkát nyújtja
anyaként is, szívedet lángra gyújtja.
A nő, nem fogalmazható meg szavakban
velük szívünkben, mindig tavasz van.
2018. március 6., kedd
2018. március 4., vasárnap
2018. március 2., péntek
Issac Bashevis Singer:
OLE ÉS TRUFA, két falevél története
Nagy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek – sáfránysárgák, borvörösek, aranyszínűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezei egér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, a csöppnyi, ám nagy bátorsággal nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak, Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni.
Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen októl túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát és még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le az egyik levél, s miért marad fenn a másik? Ole és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Ole valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével és finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Ole mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Ole így buzdította Trufát:
- Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj!
Néha, hideg, viharos éjszakákon, Trufa panaszos hangon kiáltott:
- Az én időm lejárt, Ole, de te tarts ki továbbra is!
- Minek? – kérdezte Ole. – Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is.
- Ne, Ole, Ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát…
- Minden azon múlik, velem leszel-e – válaszolta Ole. – Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha!
- Jólesik a szavad, Ole, ámde nem igaz – szólt Trufa. – Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: az irántad érzett szerelmem.
- És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül – vágta rá Ole. – Amíg szeretjük egymást. Itt maradunk és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most.
- De miért, Ole? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam.
- Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld. Minden szín egyformán szép.
Alig mondta ki Ole a szavakat, bekövetkezett, az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: Szél támadt és Olét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott ő is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Ole aláhull, száll a levegőben, s akkor a levelek nyelvén utána kiáltott:
- Ole, gyere vissza! Ole! Ole!
De még be sem fejezhette, Ole máris eltűnt a szeme elől.
Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán.
Amíg világos volt, Trufa valahogy elviselte bánatát. Ám amikor besötétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta el. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a fatörzs a magam hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilvánvalóan örökké él, mit számít neki, mi történik egy levéllel?
Valami Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja, nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak.
Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el újra a nyarat, de a fa – szándékosan-e vagy sem – rá se hederített a szavaira…
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lettszámára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem – mint maga a mindenség – hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.
OLE ÉS TRUFA, két falevél története
Nagy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek – sáfránysárgák, borvörösek, aranyszínűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezei egér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, a csöppnyi, ám nagy bátorsággal nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak, Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni.
Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen októl túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát és még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le az egyik levél, s miért marad fenn a másik? Ole és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Ole valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével és finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Ole mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Ole így buzdította Trufát:
- Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj!
Néha, hideg, viharos éjszakákon, Trufa panaszos hangon kiáltott:
- Az én időm lejárt, Ole, de te tarts ki továbbra is!
- Minek? – kérdezte Ole. – Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is.
- Ne, Ole, Ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát…
- Minden azon múlik, velem leszel-e – válaszolta Ole. – Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha!
- Jólesik a szavad, Ole, ámde nem igaz – szólt Trufa. – Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: az irántad érzett szerelmem.
- És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül – vágta rá Ole. – Amíg szeretjük egymást. Itt maradunk és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most.
- De miért, Ole? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam.
- Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld. Minden szín egyformán szép.
Alig mondta ki Ole a szavakat, bekövetkezett, az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: Szél támadt és Olét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott ő is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Ole aláhull, száll a levegőben, s akkor a levelek nyelvén utána kiáltott:
- Ole, gyere vissza! Ole! Ole!
De még be sem fejezhette, Ole máris eltűnt a szeme elől.
Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán.
Amíg világos volt, Trufa valahogy elviselte bánatát. Ám amikor besötétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta el. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a fatörzs a magam hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilvánvalóan örökké él, mit számít neki, mi történik egy levéllel?
Valami Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja, nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak.
Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el újra a nyarat, de a fa – szándékosan-e vagy sem – rá se hederített a szavaira…
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lettszámára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem – mint maga a mindenség – hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)