Mentovics Éva :

A Nagymama tavasza

Mondd csak, nagyi: a te hajad

mitől fehér, mint a hó?

- Tudod kicsim, télbe léptem,

de nem bánom, így a jó.

Hajdanában kobakomon

szőke tincset fújt a szél.

Tudod, mikor tavasz táján

a kis bimbó útra kél;

szirma, mint a könnyű selyem,

színe pompás, zsenge, friss,

mint a mezők aranyhaja…

olyan volt rég nekem is.

Később, mikor nyárba léptem,

ragyogott az ég nekem,

s nemsokára anyukádat

dédelgette énekem.

Csodálatos évek jöttek,

nem feledem soha tán,

milyen boldog volt családunk

nagyapókád oldalán.

Aztán, mikor édesanyád

egy ifjúban párra lelt,

a Nap minden sugarával

örömtáncát járta fent.

Hosszú évek teltek, múltak;

fényes nyarak, szép telek…

ezerszínű őszünk múltán

hajamra már dér pereg.

De tudd kicsim, szép a tél is,

mert a tavasz aranyát

mióta élsz, drága kincsem,

a te lényed adja át...