2019. február 7., csütörtök



Mentovics Éva :
A Nagymama tavasza


Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
- Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.



Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;


szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.



Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.



Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.



Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.



Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.



De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át...







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése