Mentovics Éva :

A Nagymama tavasza

Mondd csak, nagyi: a te hajad

mitől fehér, mint a hó?

- Tudod kicsim, télbe léptem,

de nem bánom, így a jó.

Hajdanában kobakomon

szőke tincset fújt a szél.

Tudod, mikor tavasz táján

a kis bimbó útra kél;

szirma, mint a könnyű selyem,

színe pompás, zsenge, friss,

mint a mezők aranyhaja…

olyan volt rég nekem is.

Később, mikor nyárba léptem,

ragyogott az ég nekem,

s nemsokára anyukádat

dédelgette énekem.

Csodálatos évek jöttek,

nem feledem soha tán,

milyen boldog volt családunk

nagyapókád oldalán.

Aztán, mikor édesanyád

egy ifjúban párra lelt,

a Nap minden sugarával

örömtáncát járta fent.

Hosszú évek teltek, múltak;

fényes nyarak, szép telek…

ezerszínű őszünk múltán

hajamra már dér pereg.

De tudd kicsim, szép a tél is,

mert a tavasz aranyát

mióta élsz, drága kincsem,

a te lényed adja át...

Kun Magdolna: 

Ha majd nagyobb leszel

Ha majd nagyobb leszel, elmondom neked,

ki az, kitől megtanultam mi a szeretet,

s ki az, kitől örököltem azt a jóságos szívet,

ami az életbe oly sokszor belevérezett.

Ha majd nagyobb leszel, elmesélem azt,

mily csodás volt az-az ember, ki mellettem maradt

akkor, mikor más emberek mind elfordultak,

mert nem érezték könnybe rejtett fájdalmaimat.

Ha nagyobb leszel kincsem, elmondom neked,

nekem is volt nagymamám, ki nagyon szeretett.

Ki úgy vigyázta életem, s úgy a sorsomat,

hogy arcomra hullt könnyeim mind felszáradtak.

Ha majd nagyobbá válsz kincsem, elmesélem azt,

mily jó érzés átadni az okkult dolgokat,

s mily jó érzés tudni, hogy drága nagymamám

tanítását tanulhatja az én unokám.

Magyar Ottó: 

Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad, 

A hátad meggörbül az élet súlya alatt.

Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,

Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,

Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg

Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,

Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót,

Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,

Mikor a holnaptól rettegve kell félni,

Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,

És megkeseredik a szádban a falat,

Imádságodban sem tudsz semmit kérni,

Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,

Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,

A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,

Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,

Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki se vagy,

Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,

Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,

Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,

Túl kemény fából faragták kereszted,

Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,

Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!

Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,

Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,

Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják.

Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,

Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,

Vedd észre, mily csodás nyáron a szivárvány!

Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,

Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!

Te békédet is őrzik katona a vártán.

Teérted is felkél Isten áldott napja,

Érted is mond imát kis templomod papja.

tárd ki szívedet minden szépnek, jónak,

Nyújts segítő kezet a rászorulónak!

Adjál szeretet, mit majd viszonoznak,

Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésbe,

Lapogass csendesen az emlékek könyvébe!

S ha majd s Sorssal meg tudtál békülni,

A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.

Gryllus Vilmos:

Levél a Mikuláshoz

Fehér szakállú kedves Mikulás,

de szeretnék találkozni teveled!

És hogy tudd, hogy mit hozz majd,

azért írom neked a levelet.

Jól tudod te azt, kedves Mikulás,

tudod, hogy mi az, amit szeretek,

s hogy én abból meg tudok enni

egy egész táblát, nem csak egy szeletet!

Azt hozz nekem egy nagy zsákkal,

és ne csak mogyorót almával!

Fehér szakállú kedves Mikulás,

de szeretnék találkozni teveled!

És hogy tudd, hogy hova gyere majd,

azért írom neked a levelet.

Jól tudod te azt, kedves Mikulás,

tudod, hogy hanyadik az emelet

a mi házunkban, a mi utcánkban,

ahová én is naponta bemegyek.

Hogyha idejössz hajnalban,

kint lesz a cipőm az ablakban.

Ne feledd, Mikulás! Hajnalban

vár rád a cipőm az ablakban!

Dóró Sándor:
A nő

A nőt, nem ismered meg soha

ha fáj neki, akkor is van mosolya.
A nő, egy varázslatos földi lény
árad belőle mindig, sugárzó fény.

A nő, mindig erős és óvón vigyáz
folyton lesi, hogy semmiben ne hibázz.
A nő, bár sosem lesz hibátlan teljesen
szeme nevet, s szívét nyújtja kedvesen.

A nő, gyermeked féltő burkát nyújtja
anyaként is, szívedet lángra gyújtja.
A nő, nem fogalmazható meg szavakban
velük szívünkben, mindig tavasz van.

Horváth-Varga Sándor:
Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok ​

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez – mit az élettől akarok ​

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez – mit az élettől akarok ​

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez – mit az élettől akarok ​

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez – mit az élettől akarok ​

Geszti Péter: 

Akarsz-e

Akarsz-e futni, arany éjszakában futni velem,

a földre bukni, és az égre nézni fel?

Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket,

s nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd,

és arra nem gondolni, hogy meddig is tart?

Akarsz-e rámtalálni őszbe rohanó üres vonaton?

Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken,

és lángra gyúlni fázós fehér reggelben?

A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,

hogy szóra bírni más ne tudja, senki sem?

Van az úgy, hogy semmi sem jó

És van az úgy, hogy lenni sem jó

Hát gyere mondd, hogy akarod még

És ezer év sem téphet szét

Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneimet,

akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?

Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet?

Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?

Ady Endre:

Az örök gyermekség

Édes átok:

Utolsó napig és hajszálig

Gyermek-szemmel

Nézni a világot.

Újra-újra

Megborzaszt az emberi rosszság,

Szepegéssel

Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:

Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?

S jön a válasz

S a választ nem érted.

Jön a válasz

S úgy hallgatod, mint riadt gyermek

S reszketsz, mint fa,

Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,

Te, szakadatlan, vén gyermekség,

Úgy imádlak:

Egyebem úgysincsen.

"Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, 

gyerekek nélkül nincs jövő, 

Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen."

Kepes András

Aranyosi Ervin: 

Szeretet-gazdagság

"Igyekezz jót tenni, mást is felemelni,

arcodon mosollyal könnyebben fog menni!

Ne törődj a rosszal, csupán tedd a dolgod,

hadd legyen minden lény körülötted boldog!

Mert ez a gazdagság! Szeretetnek hívják,

kár, hogy iskolákban sehol nem tanítják.

Ám te többet tehetsz, mosolyod add tovább,

terjeszd a világban szerte ezt a csodát! "

( részlet)

Radnóti Miklós

Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad

és szertesündörög,

kondérok gőzölögnek,

mint bíbor sült tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,

a csöppje már nehéz,

egy-egy kis tócsa pattan

s szelíden égre néz.

S ott fönn az égi polcon

hátrább csúszott a hó,

kevés beszédű lettem

s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy

talán meg is halok?

lélekként szálldosom majd

horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg

borong a téli nap.

Kincstári sapka rajtam,

a nap fején kalap.

Vihar Béla:

Szemközt a csillaggal

Mi vagyok? Röpke porszem,

suhanó pillanat.

Ez villant rám az éjből

a csillagok alatt.

Évmilliók lobogtak,

s köröskörül a csend

átszelte, hömpölyögve,

a Tért, a Végtelent.

Alázat szállt szívembe,

majd szóltam: csillagok,

egy lobbanás az égen,

s eltűnök, meghalok,

de parány emberlétem

mégis több és nagyobb:

én tudom, hogy ti vagytok,

s ti nem, hogy én vagyok.

Galambos Bernadett : 

Öreg szél

Ablakomból hallgatom:

öreg Szél mesél.

Elmondja, hogy hogyan

sír-rí százezer levél.

Szeretnének még maradni

ott az ághegyen,

de ez a szél - pajkos, öreg -

csak-csak nem pihen!

Azt susogja a fák felett 

- itt bent hallgatom -:

"Hamarosan itt lesz a tél,

hideg lesz nagyon! 

Minden levél bújjon össze,

Avar-puha ágy! 

Melegítse a fák alját,

mint a jó anyák!

Ablakomból hallgatom,

hogyan fúj a szél.

Fáj a szívem, szomorkodik:

Lassan itt a tél.

Gyulai Pál :

Bálteremben

Mélázva állok a teremben,

Szép ifju párok serege lebben

Körűlem, táncot táncra lejtve,

Az élet gondját nem is sejtve.

A víg zene s vidám kedv árja,

Mely szívöket úgy általjárja,

Reám is hat s játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem!

Örűltem én is fényes éjnek,

Víg kedvü zajnak, víg zenének

Csillárok, reszkető világa,

Bokréták illatos virága,

A nők mosolyja, hangja, arca,

És szívem titkos, néma harca

Mind rég elmult... játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem! 

Akit oly hőn s hiven szerettem,

Mi sokszor vártam, láttam itten,

Mi szép volt és mi bájjal lejtett,

De értem fényt és zajt felejtett.

Szerelme kincse, lelke éke,

Szivem egyetlen szép emléke,

Boldog napok!... játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem! 

Hány lyányka itt e víg csoportban,

Ki úgy örűl, amint ő hajdan!

Az élet gondja, súlya, átka

Nem érinté még, boldog mátka,

Majd boldog nő s egy pár év mulya,

Mint ő, hervadva, sírba hullva.

Gyászfátylon át játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem! 

Hány ifju itt e vig csoportban,

Aki oly boldog, mint én voltam,

S majd egykor gyors napok letüntén

Oly mélabús lesz, aminő én,

És a jelenben nem talál mást,

Mint veszteséget és csalódást,

S a multban él... játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem! 

Mind elvesztjük, hiába sírunk,

Korább' vagy később', amit bírunk,

Oly hirtelen hervad virágunk,

Csak egy lehellet boldogságunk!

Mulassatok, szép ifju párok,

Meg nem zavarlak, ha mélázok,

S megenyhülök... játszik velem

Vesztett ifjúság, szerelem!

Juhász Gyula: 

Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Heltai Jenő:

Szívem falán

Szívem falán a gond sötétlik,

Egy árny a hófehér falon:

Óh, megöregszel te is egyszer,

Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,

Barázdás lesz a homlokod,

És csókos ajkad pírja elvész

S a szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve

A régi, régi szerelem,

És szenvedélytelen, szelíden

Fogsz társalogni énvelem.

Ígérd meg azt, hogy kezed akkor

Kezemből vissza nem veszed,

S szeretni fogsz majd akkor is még,

Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy oly nagyon szerettelek,

Hogy rácsókoltam ajakadra

Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy elhervadtál keblemen,

Hogy másnak senkije se voltál,

Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást

Szíved magadba nem fogad

S nem kéri tőlem soha vissza

Aranyos ifjúságodat.

Várnai Zseni

Szolgálj, szívem!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este, ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok,

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este, ha ágyamba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,

holnap sikerül minden biztosan,

a félúton, szívem, jaj meg ne állj,

kip-kop... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg-megállok s felfohászkodom:

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, még egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

A Tündér 

Lelkem mélyén él egy tündér 

Ki mindig csak ad, soha nem kér 

Békés, szelíd a tekintete 

Apró, törékeny a termete 

Kicsiny keze oly gyengéden 

Puhán, melegen, megértően 

Törölgeti verejtéked 

Tudja, mit adhatna néked 

Ismeri szíved vágyát 

Valóra váltaná az álmát 

Ha tehetné, fogná kezed 

Bölcsőben ringatná lelked 

S hintene békességet 

Törődést és melegséget 

Minden fűre, minden fára 

S gyengéden nézne a világra 

Megmutatná, hogyan szeress 

Biztatna, lépted legyen egyenes 

Figyeld a fényes csillagképeket 

S merj álmodni merészeket 

És nézd a csicsergő madarat 

Mely szárnyal, mint a szabad akarat 

Közben lassú dallamot dúdolna 

Melytől szíved meglágyulna 

Talán egyszer eljön az idő 

S a tündér álma valósággá nő 

A világban béke honol majd 

Lesz, ki életednek értelmet ad 

Aki helyette fogja kezed 

S az éjben suttogja a neved 

Szemedben kigyúlnak a fények 

S valóra válnak a hiú remények. 

Femis:
Sorsod


A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad.
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!

Balázs László:

Nyári este

Megnyúlt árnyakból éled az este.

Fák törzsén kúszik fel

A lassan kihűlő égre.

S a lombok éjbe burkolt sziluettje

Belefolyik a Nap nélküli derengésbe,

Mint ébrenlétbe az álom,

Mint féltve őrzött emlékedbe

A nyirkos hiányérzet,

Az elvesztés félelme.