Oscar Wilde:
A boldog herceg II.

- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.

- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!

- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.

- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.

- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.

- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.

- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.

- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.

Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.

Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.

- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?

- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.

- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?

Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.

Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.

Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.

- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.

- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.

- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!

- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.

- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.

- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.

Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.

- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.

- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.

- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.

És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.

- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

Oscar Wilde
A boldog herceg

Magasan a város fölött, egy karcsú oszlop tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig be volt aranyozva finom aranyból vert vékony levélkékkel, két ragyogó zafírkő volt a szeme és egy nagy, piros rubindarab tündökölt a kardja markolatán. 
Csodálták is ám nagyon a herceget. 
– Olyan szép, mint valami szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki azt szerette volna, hogy híre keljen művészi ízlésének –, csakhogy nem annyira hasznos – tette hozzá azon való félelmében, hogy kétségbe vonják a gyakorlati érzékét, aminek a hiányával igazán nem lehetett vádolni őt. 
– Miért is nem vagy olyan, mint a boldog herceg? – kérdezte egy érzékeny lelkű anya kicsi fiától, aki nyafogva kérte tőle a holdat. – A boldog herceg sohasem nyafog semmiért. 
– Örülök, hogy van a világon valaki, aki egészen boldog – dünnyögött magában egy csalódott férfiú, miközben bámészkodva nézte a csodálatos szobrot. 
– Mintha csak angyal volna – mondogatták az árva gyermekek, amikor kitódultak a székesegyházból, ragyogó skarlátszín kabátkájukban, tiszta, fehér köténykével. 
– Miből gondoljátok? – szólt a matematikatanár. – Hiszen sosem láttatok angyalt. 
– Dehogyisnem! – felelték a gyermekek –, láttunk bizony, az álmainkban. – És a matematikatanár összeráncolta a homlokát és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyermekek álmodnak. 
 Egyszer éjjel egy kis fecske repült el a város fölött. A barátai már jó hat hete elindultak Egyiptomba, de ő itthon maradt, mert szerelmes volt a legszépségesebb nádszálba. Kora tavasszal pillantotta meg, amikor egy kövér sárga pillangó után repült lefelé a folyó fölött. A nádszál karcsú dereka annyira megigézte, hogy megállt vele beszélgetni.
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, aki szerette az egyenes utat, és a nádszál hajladozva rábólintott a kérdésre. A fecske erre körös-körül repdeste a nádszálat, meg-megcsapta a vizet szárnyaival és ezüstös fodrokat vert. Ez volt az udvarlása és így udvarolt egész nyáron át. 
– Nevetséges viszony – csicsergett a többi fecske –, pénze nincs a nádszálnak, a rokonsága viszont túlságosan nagy. 
A folyó valóban telis-teli volt nádszállal. Majd amikor eljött az ősz, a fecskék valamennyien elrepültek. 
Miután társai tovaszálltak, a kis fecske kezdte egyedül érezni magát, és kezdett ráunni a kedvesére.
 – Nem szól soha egy szót sem – mondta –, és attól tartok, hogy kacér teremtés, mert folyton flörtöl a széllel. – És bizony valahányszor fújt a szél, a nádszál kecsesen hajladozott. – Elismerem, hogy házias teremtés – folytatta a fecske –, csakhogy én utazni szeretek ám, s ennélfogva a feleségemnek is szeretnie kell az utazást. 
– Eljössz velem? – kérdezte végül a fecske a kedvesé­ től. De a nádszál a fejét rázta, mert nagyon ragaszkodott az otthonához. 
– Tréfáltál csak velem – kiáltott a fecske. – Megyek a piramisokhoz. Isten áldjon! – és elrepült. 
Egész álló nap repült és éjszakára a városba érkezett. 
– Hol szálljak meg? – szólt a fecske –, remélem, a város készült a fogadásomra. 
 Majd megpillantotta a szobrot a karcsú oszlop tetején. 
– Itt szállok meg – kiáltott a fecske –, nagyszerű ez a hely és átjárja a friss levegő is. 
És leszállt egyenesen a boldog herceg lábai közé.
– Aranyos hálószobám van – csipogta halkan magá­ ban, amikor körültekintett, azután alváshoz készülődött; de alig dugta a fejét a szárnya alá, egy nagy vízcsöpp potytyant rá a magasból. 
– Ejnye, be furcsa! – kiáltott a fecske –, felhőnek nyoma sincs az égen, a csillagok tisztán ragyognak, és mégis esik. Igazán rettenetes a klíma itt Észak-Európában. A nádszál szerette ugyan az esőt, de ez puszta önzés volt részéről. 
Megint lepottyant egy csöpp. 
– Mire való ez a szobor, ha az esőtől sem óv meg? – szólt a fecske –, valami jó fedél után kell néznem. – És elhatározta, hogy odébb repül. 
De mielőtt meglebbentette volna a szárnyát, lepotytyant rá a harmadik csöpp, és a fecske felnézett a magasba és látta, hogy – Oh! mit is látott?
A boldog herceg szeme könnyben úszott és arany orcáján könnyek csorogtak lefelé. Az arca oly szépséges volt a holdfényben, hogy a kis fecskének megesett rajta a szíve. 
– Ki vagy te? – kérdezte. 
– Én vagyok a boldog herceg. 
– Akkor miért sírsz? – kérdezte a fecske –, egészen át­ áztattál. 
– Amikor eleven voltam és emberi szívem volt – felelt a szobor –, nem ismertem a könnyeket, mert a gondtalanság palotájában éltem, ahová a szomorúságnak nem szabad belépnie. Naphosszat a kertben játszottam társaimmal és este én kezdtem meg a táncot a nagy teremben. 
 A kertet nagyon magas fal kerítette körül, de én sohasem kérdezősködtem, mi van a falon túl, olyan gyönyörű volt minden körülöttem. Az udvaroncaim a boldog hercegnek neveztek és én valóban boldog voltam, ha a boldogság nem más, mint a gyönyör. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy halott vagyok, itt állítottak fel, olyan magasra, hogy láthatom innen városunk minden szörnyűsé­ gét és minden nyomorúságát, s bár ólomból van a szívem, mégsem tehetek mást, mint hogy sírok.
– No lám! Hát nem is tömör arany? – szólt magában a fecske. Sokkal udvariasabb teremtés volt, semhogy fennhangon tegyen személyes élű megjegyzéseket. 
– Messze innen – folytatta a szobor halkan zengő hangon –, messze innen, egy kis utcában, van egy szegény kis ház. Az egyik ablaka nyitva van, s egy asszonyt látok az ablakon keresztül, aki asztal mellett ül. Az arca keskeny és megviselt, a keze durva és vörös, csupa tűszúrás, mert az asszony varrónő. Golgotavirágot varr a királyné legkedvesebb udvarhölgyének atlaszruhájára, amelyet ez a következő udvari bálon fog viselni. A szoba sarkában betegen fekszik kisfia egy ágyban. Lázas és narancsot szeretne enni. Az anyja semmi mást nem adhat neki, csak vizet, a kisfiú ezért sír. Fecske, fecske, kicsi fecske, nem vinnéd el neki a rubint a kardom markolatából? A lábam rá van erősítve erre a talapzatra, úgyhogy én el nem mozdulhatok.
– Várnak rám Egyiptomban – szólt a fecske. – A barátaim fel s alá repdesnek a Nílus fölött és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Nemsokára aludni térnek a nagy király sírjába. Ott van maga a király is színesre festett koporsójában. Sárga vászonba van burkolva és fűszerekkel be van balzsamozva. A nyakában sápadt, zöld nefritlánc van s a két keze olyan, mint a hervadt levél.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam egy éjszakára, hogy a követem lehess? A fiúcska olyan szomjas és az anyja olyan szomorú. 
– Nemigen kedvelem a fiúkat – felelt a fecske. – Tavaly nyáron, amikor a folyó mellett laktam, volt ott két durva fiú, a molnár gyerekei, akik mindig kövekkel hajigáltak. Persze sosem találtak el; mi fecskék sokkal gyorsabban repülünk, aztán meg én olyan családból való vagyok, amely híres a fürgeségéről. Mindenesetre ez a tiszteletlenség jele volt. 
De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Nagyon hideg van ugyan itt – mondta –, de itt maradok nálad egy éjszakára, hogy a követed lehessek. 
– Köszönöm, kicsi fecske – szólt a herceg. 
A fecske kicsippentette tehát a nagy rubint a herceg kardjából, és csőrébe fogva elrepült vele a város háztetői fölött. 
Elsuhant a székesegyház tornya mellett, ahol a márványból faragott fehér angyalok vannak. Elsuhant a palota mellett és hallotta a tánc zaját. Egy szépséges leányzó lépett ki az erkélyre kedvesével. – Milyen csodásak a csillagok – mondta a lovag a leányzónak – és milyen csodás a szerelem hatalma! – Remélem, idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelt a leányzó –, golgotavirágot rendeltem rá; de a varrónők olyan lusták. 
A fecske átsuhant a folyó fölött és látta a hajók árbocán lógó lámpásokat. Átsuhant a gettó fölött és látta, amint az öreg zsidók alkudoznak egymással és rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül odaért a szegény kicsi házhoz és betekintett. A fiúcska lázasan köhögött az ágyában és az anyát elnyomta az álom, oly fáradt volt. 
A fecske beröppent a szobába és letette a nagy rubint az asztalra az asszony gyűszűje mellé. Azután lágyan körülrepdeste az ágyat, szárnyával legyezve a fiúcska homlokát. 
– Milyen jó hűvös van – szólt a fiúcska –, most már jobban leszek – és édesded álomba merült. 
A fecske pedig visszarepült a boldog herceghez és elmondta neki, mit művelt. 
– Különös – jegyezte meg –, de most valósággal melegem van, noha nagy a hideg. 
– Ez a jó cselekedet jutalma – szólt a herceg. És a kis fecske gondolkodóba esett és csakhamar elszunnyadt. A gondolkodás mindig elálmosította. Amikor megvirradt, lerepült a folyóhoz és megfürdött. 
– Milyen különös jelenség – szólt az ornitológia professzora, miközben átballagott a hídon. – Fecske télen! – És hosszú cikket írt az esetről a helyi újságba. Mindenki beszélt róla, mert tele volt olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. 
– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske és előre örült az estének. Fölkereste a város összes emlékművét és hosszú ideig elüldögélt a templomtorony csú­ csán. Amerre csak megfordult, a verebek csiripeltek és azt mondogatták egymásnak: – Nini, milyen előkelő idegen! – úgyhogy a fecske nagyon jól mulatott. 
Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. 
– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltott –, indulóban vagyok.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam még egy éjszakára? 
– Várnak rám Egyiptomban – felelt a fecske.
– Holnap felrepülnek a barátaim a második zuhataghoz. A víziló ott hever a káka között és nagy gránittrónusán ott ül a Memnon isten. Egész éjszaka őrzi a csillagokat, és amikor feltűnik a hajnal csillaga, felkiált örömében s aztán elné­ mul. Délidőben lejönnek a víz szélére inni a sárga oroszlá­ nok, zöld fényben villog a szemük, mint a berill és az ordí­ tásuk túlharsogja a zuhatag morajlását.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, meszsze innen, a város túlsó szélén, egy ifjút látok egy padlásszobában. Íróasztala fölé hajlik, amely papírokkal van tele és mellette hervadt ibolyacsokor van egy talpas pohárban. A haja barna és göndör, az ajka piros, mint a grá­ nátalma, a szeme nagy és álmodozó. Egy darabot próbál befejezni a színházigazgató számára, de a nagy hidegben nem bír tovább írni. A kandallójában nincs tűz, és az éhség elbágyasztotta. 
– Itt maradok nálad még egy éjszakára – szólt a fecske, akinek igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint? 
– Sajnos rubinom nincs több – szólt a herceg –, más egyebem nincs, mint a szemem. Ritka zafírból készült, Indiából hozták ezer éve. Vájd ki az egyiket és vidd el neki. Ő majd eladja az aranyművesnek, az árán ételt vesz meg tüzelőfát, és befejezi a darabját.
– Drága herceg – szólt a fecske –, nem bírom megtenni – és sírva fakadt. 
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, teljesítsd a kérésemet. 
A fecske kivájta a herceg szemét és elrepült a diák padlásszobájába. Könnyen bejuthatott, mert a háztető lyukas volt. A lyukon beröppent és a szobában termett. Az ifjú kezei közé temette a fejét úgy, hogy nem is hallotta a madár szárnyainak rebbenését, és amikor feltekintett, ott találta a szépséges zafírkövet a hervadt ibolyákon.

:D :D

Szép tavaszi napot kívánok!

http://morzsafarm.hu/kikelt-egy-pelyhes-kis-fioka-juditnal-es-arnoldnal-a-reti-sas-parnal/

:)

A törött cserép...
(Kínai történet)

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban. 

Dóró Sándor:
A nő

A nőt, nem ismered meg soha

ha fáj neki, akkor is van mosolya.
A nő, egy varázslatos földi lény
árad belőle mindig, sugárzó fény.

A nő, mindig erős és óvón vigyáz
folyton lesi, hogy semmiben ne hibázz.
A nő, bár sosem lesz hibátlan teljesen
szeme nevet, s szívét nyújtja kedvesen.

A nő, gyermeked féltő burkát nyújtja
anyaként is, szívedet lángra gyújtja.
A nő, nem fogalmazható meg szavakban
velük szívünkben, mindig tavasz van.

Borongós esős idő van, kicsit bóklásztam a fotók között :)

Friss képek a gyerekekről

Réka

Dóri

Ferike

Rebeka

Hanna

Petike