Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok!
2018. december 25., kedd
2018. december 6., csütörtök
Gryllus Vilmos:
Levél a Mikuláshoz
Fehér szakállú kedves Mikulás,
de szeretnék találkozni teveled!
És hogy tudd, hogy mit hozz majd,
azért írom neked a levelet.
Jól tudod te azt, kedves Mikulás,
tudod, hogy mi az, amit szeretek,
s hogy én abból meg tudok enni
egy egész táblát, nem csak egy szeletet!
Azt hozz nekem egy nagy zsákkal,
és ne csak mogyorót almával!
Fehér szakállú kedves Mikulás,
de szeretnék találkozni teveled!
És hogy tudd, hogy hova gyere majd,
azért írom neked a levelet.
Jól tudod te azt, kedves Mikulás,
tudod, hogy hanyadik az emelet
a mi házunkban, a mi utcánkban,
ahová én is naponta bemegyek.
Hogyha idejössz hajnalban,
kint lesz a cipőm az ablakban.
Ne feledd, Mikulás! Hajnalban
vár rád a cipőm az ablakban!
2018. december 3., hétfő
Az elmúlt pár hónapban, míg nem voltam sok minden történt a családunkban, azon túl, hogy a férjem ilyen súlyos betegségen esett át.
Elsőként megszületett áprilisban a 6. kisunokánk Petike
Elsőként megszületett áprilisban a 6. kisunokánk Petike
majd májusban sikerült elvégeznem az ELO-nál a Kertépítés tanfolyamot
Az idei év elején a Tápióbicskei nyaraló ilyen szép táblával gazdagodott:
az első fiú unokánk, Ferike elballagott az Óvodából:
... aztán volt T.bicske is
Az idei év elején a Tápióbicskei nyaraló ilyen szép táblával gazdagodott:
Most egyenlőre ennyit sikerült. Folyt. köv. :D
Mamu
2018. december 2., vasárnap
Csekő Kató:
Egy őszi délután
Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észre vette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.
.A férfi a vállát rándítva mondta – én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? – mormogta.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
-virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette,
Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
-Látom bácsi, bevitted a virágot.
-Be – válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kisvirág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába.
Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe
– Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
A kislány beteg lett, kórházba van – mondta a nénike – nagymamája vagyok.
A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová – szólt egy nővér – egy kislányt keresek ma beteg lett,
- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta,
- Köszönöm – összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra – köszönöm – csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette,
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni.
2018. november 29., csütörtök
Szép napot!
Rég voltam.
Nagyon mozgalmas, sokszor szomorú, várakozásokal teli volt az elmúlt pár hónap.
A férjemnél február elején gyomor daganatot diagnosztizáltak. Úgyvolt minnél előbb meg kell műteni, amit mi is nagyon szorgalmaztunk. Nagyon rossz helyen alakult ki, mert csak a teljes gyomor eltávolítással lehetett megműteni. A Szent István Kórházban februártól áprilisig kellett várni, hogy legyen intenzív ágy. Húzták-halasztották, többször előkészítették a műtétre de mindíg közbejött egy sűrgősebb beteg, míg végre áprilisban megoperálták, teljes gyomor és lép eltávolítással. Az intenzív osztályon 3 napot töltött, majd pár hét lábadozás után hazajöhetett. Az akaratereje páratlan, életvidám humoros hozzáállása nagyban segítette a gyors gyógyulását. Májusban az onkológus orvos a Szent László Kórházban kemoterápiás kezelést javasolt. Összesen 6 kezelést, ami állt 3 nap bejárás a kórházba, 21 napig 2 kapszula, hetente vérvétel. Minden 2. hónap CT vizsgálat, És ez most hál'Istennek lejárt.
Az utolsó CT vizsgálat sem mutatott semmilyen eltérést. Az elmúlt 6 hónap megpróbáltatásait nagyon jól vette. Néha előfordult, hogy nem volt étvágya, nem akart enni, a vérnyomása nagyon ingadozó volt, hol felment 180-190-re, hol meg le 100-ra 110-re. De a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Legközelebb januárban a sebész orvoshoz, majd februárban az onkológus orvoshoz megy kontrollra.
Jól van, étvágya is és közérzrte is jó.
Isten kegyelméből ezt a szakaszt lezártuk, de természetesen már bennünk van aggódás, a félelem hogy nehogy máshol is kialakuljon.
Az elmúlt 1 hónap "pihenés" kicsit megerősítette. Visszatértünk a rendes kerékvágásba :D utazunk, kirándulunk, járjuk az erdőt. És még nagyon sok tervünk van :)
Mamu
Rég voltam.
Nagyon mozgalmas, sokszor szomorú, várakozásokal teli volt az elmúlt pár hónap.
A férjemnél február elején gyomor daganatot diagnosztizáltak. Úgyvolt minnél előbb meg kell műteni, amit mi is nagyon szorgalmaztunk. Nagyon rossz helyen alakult ki, mert csak a teljes gyomor eltávolítással lehetett megműteni. A Szent István Kórházban februártól áprilisig kellett várni, hogy legyen intenzív ágy. Húzták-halasztották, többször előkészítették a műtétre de mindíg közbejött egy sűrgősebb beteg, míg végre áprilisban megoperálták, teljes gyomor és lép eltávolítással. Az intenzív osztályon 3 napot töltött, majd pár hét lábadozás után hazajöhetett. Az akaratereje páratlan, életvidám humoros hozzáállása nagyban segítette a gyors gyógyulását. Májusban az onkológus orvos a Szent László Kórházban kemoterápiás kezelést javasolt. Összesen 6 kezelést, ami állt 3 nap bejárás a kórházba, 21 napig 2 kapszula, hetente vérvétel. Minden 2. hónap CT vizsgálat, És ez most hál'Istennek lejárt.
Az utolsó CT vizsgálat sem mutatott semmilyen eltérést. Az elmúlt 6 hónap megpróbáltatásait nagyon jól vette. Néha előfordult, hogy nem volt étvágya, nem akart enni, a vérnyomása nagyon ingadozó volt, hol felment 180-190-re, hol meg le 100-ra 110-re. De a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Legközelebb januárban a sebész orvoshoz, majd februárban az onkológus orvoshoz megy kontrollra.
Jól van, étvágya is és közérzrte is jó.
Isten kegyelméből ezt a szakaszt lezártuk, de természetesen már bennünk van aggódás, a félelem hogy nehogy máshol is kialakuljon.
Az elmúlt 1 hónap "pihenés" kicsit megerősítette. Visszatértünk a rendes kerékvágásba :D utazunk, kirándulunk, járjuk az erdőt. És még nagyon sok tervünk van :)
Mamu
2018. március 27., kedd
Oscar Wilde:
A boldog herceg II.
A boldog herceg II.
- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.
- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.
- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
2018. március 20., kedd
Oscar Wilde
A boldog herceg
Magasan a város fölött, egy karcsú oszlop tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig be volt aranyozva finom aranyból vert vékony levélkékkel, két ragyogó zafírkő volt a szeme és egy nagy, piros rubindarab tündökölt a kardja markolatán.
Csodálták is ám nagyon a herceget.
– Olyan szép, mint valami szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki azt szerette volna, hogy híre keljen művészi ízlésének –, csakhogy nem annyira hasznos – tette hozzá azon való félelmében, hogy kétségbe vonják a gyakorlati érzékét, aminek a hiányával igazán nem lehetett vádolni őt.
– Miért is nem vagy olyan, mint a boldog herceg? – kérdezte egy érzékeny lelkű anya kicsi fiától, aki nyafogva kérte tőle a holdat. – A boldog herceg sohasem nyafog semmiért.
– Örülök, hogy van a világon valaki, aki egészen boldog – dünnyögött magában egy csalódott férfiú, miközben bámészkodva nézte a csodálatos szobrot.
– Mintha csak angyal volna – mondogatták az árva gyermekek, amikor kitódultak a székesegyházból, ragyogó skarlátszín kabátkájukban, tiszta, fehér köténykével.
– Miből gondoljátok? – szólt a matematikatanár. – Hiszen sosem láttatok angyalt.
– Dehogyisnem! – felelték a gyermekek –, láttunk bizony, az álmainkban. – És a matematikatanár összeráncolta a homlokát és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyermekek álmodnak.
Egyszer éjjel egy kis fecske repült el a város fölött. A barátai már jó hat hete elindultak Egyiptomba, de ő itthon maradt, mert szerelmes volt a legszépségesebb nádszálba. Kora tavasszal pillantotta meg, amikor egy kövér sárga pillangó után repült lefelé a folyó fölött. A nádszál karcsú dereka annyira megigézte, hogy megállt vele beszélgetni.
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, aki szerette az egyenes utat, és a nádszál hajladozva rábólintott a kérdésre. A fecske erre körös-körül repdeste a nádszálat, meg-megcsapta a vizet szárnyaival és ezüstös fodrokat vert. Ez volt az udvarlása és így udvarolt egész nyáron át.
– Nevetséges viszony – csicsergett a többi fecske –, pénze nincs a nádszálnak, a rokonsága viszont túlságosan nagy.
A folyó valóban telis-teli volt nádszállal. Majd amikor eljött az ősz, a fecskék valamennyien elrepültek.
Miután társai tovaszálltak, a kis fecske kezdte egyedül érezni magát, és kezdett ráunni a kedvesére.
– Nem szól soha egy szót sem – mondta –, és attól tartok, hogy kacér teremtés, mert folyton flörtöl a széllel. – És bizony valahányszor fújt a szél, a nádszál kecsesen hajladozott. – Elismerem, hogy házias teremtés – folytatta a fecske –, csakhogy én utazni szeretek ám, s ennélfogva a feleségemnek is szeretnie kell az utazást.
– Eljössz velem? – kérdezte végül a fecske a kedvesé től. De a nádszál a fejét rázta, mert nagyon ragaszkodott az otthonához.
– Tréfáltál csak velem – kiáltott a fecske. – Megyek a piramisokhoz. Isten áldjon! – és elrepült.
Egész álló nap repült és éjszakára a városba érkezett.
– Hol szálljak meg? – szólt a fecske –, remélem, a város készült a fogadásomra.
Majd megpillantotta a szobrot a karcsú oszlop tetején.
– Itt szállok meg – kiáltott a fecske –, nagyszerű ez a hely és átjárja a friss levegő is.
És leszállt egyenesen a boldog herceg lábai közé.
– Aranyos hálószobám van – csipogta halkan magá ban, amikor körültekintett, azután alváshoz készülődött; de alig dugta a fejét a szárnya alá, egy nagy vízcsöpp potytyant rá a magasból.
– Ejnye, be furcsa! – kiáltott a fecske –, felhőnek nyoma sincs az égen, a csillagok tisztán ragyognak, és mégis esik. Igazán rettenetes a klíma itt Észak-Európában. A nádszál szerette ugyan az esőt, de ez puszta önzés volt részéről.
Megint lepottyant egy csöpp.
– Mire való ez a szobor, ha az esőtől sem óv meg? – szólt a fecske –, valami jó fedél után kell néznem. – És elhatározta, hogy odébb repül.
De mielőtt meglebbentette volna a szárnyát, lepotytyant rá a harmadik csöpp, és a fecske felnézett a magasba és látta, hogy – Oh! mit is látott?
A boldog herceg szeme könnyben úszott és arany orcáján könnyek csorogtak lefelé. Az arca oly szépséges volt a holdfényben, hogy a kis fecskének megesett rajta a szíve.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a boldog herceg.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte a fecske –, egészen át áztattál.
– Amikor eleven voltam és emberi szívem volt – felelt a szobor –, nem ismertem a könnyeket, mert a gondtalanság palotájában éltem, ahová a szomorúságnak nem szabad belépnie. Naphosszat a kertben játszottam társaimmal és este én kezdtem meg a táncot a nagy teremben.
A kertet nagyon magas fal kerítette körül, de én sohasem kérdezősködtem, mi van a falon túl, olyan gyönyörű volt minden körülöttem. Az udvaroncaim a boldog hercegnek neveztek és én valóban boldog voltam, ha a boldogság nem más, mint a gyönyör. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy halott vagyok, itt állítottak fel, olyan magasra, hogy láthatom innen városunk minden szörnyűsé gét és minden nyomorúságát, s bár ólomból van a szívem, mégsem tehetek mást, mint hogy sírok.
– No lám! Hát nem is tömör arany? – szólt magában a fecske. Sokkal udvariasabb teremtés volt, semhogy fennhangon tegyen személyes élű megjegyzéseket.
– Messze innen – folytatta a szobor halkan zengő hangon –, messze innen, egy kis utcában, van egy szegény kis ház. Az egyik ablaka nyitva van, s egy asszonyt látok az ablakon keresztül, aki asztal mellett ül. Az arca keskeny és megviselt, a keze durva és vörös, csupa tűszúrás, mert az asszony varrónő. Golgotavirágot varr a királyné legkedvesebb udvarhölgyének atlaszruhájára, amelyet ez a következő udvari bálon fog viselni. A szoba sarkában betegen fekszik kisfia egy ágyban. Lázas és narancsot szeretne enni. Az anyja semmi mást nem adhat neki, csak vizet, a kisfiú ezért sír. Fecske, fecske, kicsi fecske, nem vinnéd el neki a rubint a kardom markolatából? A lábam rá van erősítve erre a talapzatra, úgyhogy én el nem mozdulhatok.
– Várnak rám Egyiptomban – szólt a fecske. – A barátaim fel s alá repdesnek a Nílus fölött és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Nemsokára aludni térnek a nagy király sírjába. Ott van maga a király is színesre festett koporsójában. Sárga vászonba van burkolva és fűszerekkel be van balzsamozva. A nyakában sápadt, zöld nefritlánc van s a két keze olyan, mint a hervadt levél.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam egy éjszakára, hogy a követem lehess? A fiúcska olyan szomjas és az anyja olyan szomorú.
– Nemigen kedvelem a fiúkat – felelt a fecske. – Tavaly nyáron, amikor a folyó mellett laktam, volt ott két durva fiú, a molnár gyerekei, akik mindig kövekkel hajigáltak. Persze sosem találtak el; mi fecskék sokkal gyorsabban repülünk, aztán meg én olyan családból való vagyok, amely híres a fürgeségéről. Mindenesetre ez a tiszteletlenség jele volt.
De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Nagyon hideg van ugyan itt – mondta –, de itt maradok nálad egy éjszakára, hogy a követed lehessek.
– Köszönöm, kicsi fecske – szólt a herceg.
A fecske kicsippentette tehát a nagy rubint a herceg kardjából, és csőrébe fogva elrepült vele a város háztetői fölött.
Elsuhant a székesegyház tornya mellett, ahol a márványból faragott fehér angyalok vannak. Elsuhant a palota mellett és hallotta a tánc zaját. Egy szépséges leányzó lépett ki az erkélyre kedvesével. – Milyen csodásak a csillagok – mondta a lovag a leányzónak – és milyen csodás a szerelem hatalma! – Remélem, idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelt a leányzó –, golgotavirágot rendeltem rá; de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó fölött és látta a hajók árbocán lógó lámpásokat. Átsuhant a gettó fölött és látta, amint az öreg zsidók alkudoznak egymással és rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül odaért a szegény kicsi házhoz és betekintett. A fiúcska lázasan köhögött az ágyában és az anyát elnyomta az álom, oly fáradt volt.
A fecske beröppent a szobába és letette a nagy rubint az asztalra az asszony gyűszűje mellé. Azután lágyan körülrepdeste az ágyat, szárnyával legyezve a fiúcska homlokát.
– Milyen jó hűvös van – szólt a fiúcska –, most már jobban leszek – és édesded álomba merült.
A fecske pedig visszarepült a boldog herceghez és elmondta neki, mit művelt.
– Különös – jegyezte meg –, de most valósággal melegem van, noha nagy a hideg.
– Ez a jó cselekedet jutalma – szólt a herceg. És a kis fecske gondolkodóba esett és csakhamar elszunnyadt. A gondolkodás mindig elálmosította. Amikor megvirradt, lerepült a folyóhoz és megfürdött.
– Milyen különös jelenség – szólt az ornitológia professzora, miközben átballagott a hídon. – Fecske télen! – És hosszú cikket írt az esetről a helyi újságba. Mindenki beszélt róla, mert tele volt olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske és előre örült az estének. Fölkereste a város összes emlékművét és hosszú ideig elüldögélt a templomtorony csú csán. Amerre csak megfordult, a verebek csiripeltek és azt mondogatták egymásnak: – Nini, milyen előkelő idegen! – úgyhogy a fecske nagyon jól mulatott.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez.
– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltott –, indulóban vagyok.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam még egy éjszakára?
– Várnak rám Egyiptomban – felelt a fecske.
– Holnap felrepülnek a barátaim a második zuhataghoz. A víziló ott hever a káka között és nagy gránittrónusán ott ül a Memnon isten. Egész éjszaka őrzi a csillagokat, és amikor feltűnik a hajnal csillaga, felkiált örömében s aztán elné mul. Délidőben lejönnek a víz szélére inni a sárga oroszlá nok, zöld fényben villog a szemük, mint a berill és az ordí tásuk túlharsogja a zuhatag morajlását.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, meszsze innen, a város túlsó szélén, egy ifjút látok egy padlásszobában. Íróasztala fölé hajlik, amely papírokkal van tele és mellette hervadt ibolyacsokor van egy talpas pohárban. A haja barna és göndör, az ajka piros, mint a grá nátalma, a szeme nagy és álmodozó. Egy darabot próbál befejezni a színházigazgató számára, de a nagy hidegben nem bír tovább írni. A kandallójában nincs tűz, és az éhség elbágyasztotta.
– Itt maradok nálad még egy éjszakára – szólt a fecske, akinek igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?
– Sajnos rubinom nincs több – szólt a herceg –, más egyebem nincs, mint a szemem. Ritka zafírból készült, Indiából hozták ezer éve. Vájd ki az egyiket és vidd el neki. Ő majd eladja az aranyművesnek, az árán ételt vesz meg tüzelőfát, és befejezi a darabját.
– Drága herceg – szólt a fecske –, nem bírom megtenni – és sírva fakadt.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, teljesítsd a kérésemet.
A fecske kivájta a herceg szemét és elrepült a diák padlásszobájába. Könnyen bejuthatott, mert a háztető lyukas volt. A lyukon beröppent és a szobában termett. Az ifjú kezei közé temette a fejét úgy, hogy nem is hallotta a madár szárnyainak rebbenését, és amikor feltekintett, ott találta a szépséges zafírkövet a hervadt ibolyákon.
A boldog herceg
Magasan a város fölött, egy karcsú oszlop tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig be volt aranyozva finom aranyból vert vékony levélkékkel, két ragyogó zafírkő volt a szeme és egy nagy, piros rubindarab tündökölt a kardja markolatán.
Csodálták is ám nagyon a herceget.
– Olyan szép, mint valami szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki azt szerette volna, hogy híre keljen művészi ízlésének –, csakhogy nem annyira hasznos – tette hozzá azon való félelmében, hogy kétségbe vonják a gyakorlati érzékét, aminek a hiányával igazán nem lehetett vádolni őt.
– Miért is nem vagy olyan, mint a boldog herceg? – kérdezte egy érzékeny lelkű anya kicsi fiától, aki nyafogva kérte tőle a holdat. – A boldog herceg sohasem nyafog semmiért.
– Örülök, hogy van a világon valaki, aki egészen boldog – dünnyögött magában egy csalódott férfiú, miközben bámészkodva nézte a csodálatos szobrot.
– Mintha csak angyal volna – mondogatták az árva gyermekek, amikor kitódultak a székesegyházból, ragyogó skarlátszín kabátkájukban, tiszta, fehér köténykével.
– Miből gondoljátok? – szólt a matematikatanár. – Hiszen sosem láttatok angyalt.
– Dehogyisnem! – felelték a gyermekek –, láttunk bizony, az álmainkban. – És a matematikatanár összeráncolta a homlokát és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyermekek álmodnak.
Egyszer éjjel egy kis fecske repült el a város fölött. A barátai már jó hat hete elindultak Egyiptomba, de ő itthon maradt, mert szerelmes volt a legszépségesebb nádszálba. Kora tavasszal pillantotta meg, amikor egy kövér sárga pillangó után repült lefelé a folyó fölött. A nádszál karcsú dereka annyira megigézte, hogy megállt vele beszélgetni.
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, aki szerette az egyenes utat, és a nádszál hajladozva rábólintott a kérdésre. A fecske erre körös-körül repdeste a nádszálat, meg-megcsapta a vizet szárnyaival és ezüstös fodrokat vert. Ez volt az udvarlása és így udvarolt egész nyáron át.
– Nevetséges viszony – csicsergett a többi fecske –, pénze nincs a nádszálnak, a rokonsága viszont túlságosan nagy.
A folyó valóban telis-teli volt nádszállal. Majd amikor eljött az ősz, a fecskék valamennyien elrepültek.
Miután társai tovaszálltak, a kis fecske kezdte egyedül érezni magát, és kezdett ráunni a kedvesére.
– Nem szól soha egy szót sem – mondta –, és attól tartok, hogy kacér teremtés, mert folyton flörtöl a széllel. – És bizony valahányszor fújt a szél, a nádszál kecsesen hajladozott. – Elismerem, hogy házias teremtés – folytatta a fecske –, csakhogy én utazni szeretek ám, s ennélfogva a feleségemnek is szeretnie kell az utazást.
– Eljössz velem? – kérdezte végül a fecske a kedvesé től. De a nádszál a fejét rázta, mert nagyon ragaszkodott az otthonához.
– Tréfáltál csak velem – kiáltott a fecske. – Megyek a piramisokhoz. Isten áldjon! – és elrepült.
Egész álló nap repült és éjszakára a városba érkezett.
– Hol szálljak meg? – szólt a fecske –, remélem, a város készült a fogadásomra.
Majd megpillantotta a szobrot a karcsú oszlop tetején.
– Itt szállok meg – kiáltott a fecske –, nagyszerű ez a hely és átjárja a friss levegő is.
És leszállt egyenesen a boldog herceg lábai közé.
– Aranyos hálószobám van – csipogta halkan magá ban, amikor körültekintett, azután alváshoz készülődött; de alig dugta a fejét a szárnya alá, egy nagy vízcsöpp potytyant rá a magasból.
– Ejnye, be furcsa! – kiáltott a fecske –, felhőnek nyoma sincs az égen, a csillagok tisztán ragyognak, és mégis esik. Igazán rettenetes a klíma itt Észak-Európában. A nádszál szerette ugyan az esőt, de ez puszta önzés volt részéről.
Megint lepottyant egy csöpp.
– Mire való ez a szobor, ha az esőtől sem óv meg? – szólt a fecske –, valami jó fedél után kell néznem. – És elhatározta, hogy odébb repül.
De mielőtt meglebbentette volna a szárnyát, lepotytyant rá a harmadik csöpp, és a fecske felnézett a magasba és látta, hogy – Oh! mit is látott?
A boldog herceg szeme könnyben úszott és arany orcáján könnyek csorogtak lefelé. Az arca oly szépséges volt a holdfényben, hogy a kis fecskének megesett rajta a szíve.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a boldog herceg.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte a fecske –, egészen át áztattál.
– Amikor eleven voltam és emberi szívem volt – felelt a szobor –, nem ismertem a könnyeket, mert a gondtalanság palotájában éltem, ahová a szomorúságnak nem szabad belépnie. Naphosszat a kertben játszottam társaimmal és este én kezdtem meg a táncot a nagy teremben.
A kertet nagyon magas fal kerítette körül, de én sohasem kérdezősködtem, mi van a falon túl, olyan gyönyörű volt minden körülöttem. Az udvaroncaim a boldog hercegnek neveztek és én valóban boldog voltam, ha a boldogság nem más, mint a gyönyör. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy halott vagyok, itt állítottak fel, olyan magasra, hogy láthatom innen városunk minden szörnyűsé gét és minden nyomorúságát, s bár ólomból van a szívem, mégsem tehetek mást, mint hogy sírok.
– No lám! Hát nem is tömör arany? – szólt magában a fecske. Sokkal udvariasabb teremtés volt, semhogy fennhangon tegyen személyes élű megjegyzéseket.
– Messze innen – folytatta a szobor halkan zengő hangon –, messze innen, egy kis utcában, van egy szegény kis ház. Az egyik ablaka nyitva van, s egy asszonyt látok az ablakon keresztül, aki asztal mellett ül. Az arca keskeny és megviselt, a keze durva és vörös, csupa tűszúrás, mert az asszony varrónő. Golgotavirágot varr a királyné legkedvesebb udvarhölgyének atlaszruhájára, amelyet ez a következő udvari bálon fog viselni. A szoba sarkában betegen fekszik kisfia egy ágyban. Lázas és narancsot szeretne enni. Az anyja semmi mást nem adhat neki, csak vizet, a kisfiú ezért sír. Fecske, fecske, kicsi fecske, nem vinnéd el neki a rubint a kardom markolatából? A lábam rá van erősítve erre a talapzatra, úgyhogy én el nem mozdulhatok.
– Várnak rám Egyiptomban – szólt a fecske. – A barátaim fel s alá repdesnek a Nílus fölött és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Nemsokára aludni térnek a nagy király sírjába. Ott van maga a király is színesre festett koporsójában. Sárga vászonba van burkolva és fűszerekkel be van balzsamozva. A nyakában sápadt, zöld nefritlánc van s a két keze olyan, mint a hervadt levél.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam egy éjszakára, hogy a követem lehess? A fiúcska olyan szomjas és az anyja olyan szomorú.
– Nemigen kedvelem a fiúkat – felelt a fecske. – Tavaly nyáron, amikor a folyó mellett laktam, volt ott két durva fiú, a molnár gyerekei, akik mindig kövekkel hajigáltak. Persze sosem találtak el; mi fecskék sokkal gyorsabban repülünk, aztán meg én olyan családból való vagyok, amely híres a fürgeségéről. Mindenesetre ez a tiszteletlenség jele volt.
De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Nagyon hideg van ugyan itt – mondta –, de itt maradok nálad egy éjszakára, hogy a követed lehessek.
– Köszönöm, kicsi fecske – szólt a herceg.
A fecske kicsippentette tehát a nagy rubint a herceg kardjából, és csőrébe fogva elrepült vele a város háztetői fölött.
Elsuhant a székesegyház tornya mellett, ahol a márványból faragott fehér angyalok vannak. Elsuhant a palota mellett és hallotta a tánc zaját. Egy szépséges leányzó lépett ki az erkélyre kedvesével. – Milyen csodásak a csillagok – mondta a lovag a leányzónak – és milyen csodás a szerelem hatalma! – Remélem, idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelt a leányzó –, golgotavirágot rendeltem rá; de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó fölött és látta a hajók árbocán lógó lámpásokat. Átsuhant a gettó fölött és látta, amint az öreg zsidók alkudoznak egymással és rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül odaért a szegény kicsi házhoz és betekintett. A fiúcska lázasan köhögött az ágyában és az anyát elnyomta az álom, oly fáradt volt.
A fecske beröppent a szobába és letette a nagy rubint az asztalra az asszony gyűszűje mellé. Azután lágyan körülrepdeste az ágyat, szárnyával legyezve a fiúcska homlokát.
– Milyen jó hűvös van – szólt a fiúcska –, most már jobban leszek – és édesded álomba merült.
A fecske pedig visszarepült a boldog herceghez és elmondta neki, mit művelt.
– Különös – jegyezte meg –, de most valósággal melegem van, noha nagy a hideg.
– Ez a jó cselekedet jutalma – szólt a herceg. És a kis fecske gondolkodóba esett és csakhamar elszunnyadt. A gondolkodás mindig elálmosította. Amikor megvirradt, lerepült a folyóhoz és megfürdött.
– Milyen különös jelenség – szólt az ornitológia professzora, miközben átballagott a hídon. – Fecske télen! – És hosszú cikket írt az esetről a helyi újságba. Mindenki beszélt róla, mert tele volt olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske és előre örült az estének. Fölkereste a város összes emlékművét és hosszú ideig elüldögélt a templomtorony csú csán. Amerre csak megfordult, a verebek csiripeltek és azt mondogatták egymásnak: – Nini, milyen előkelő idegen! – úgyhogy a fecske nagyon jól mulatott.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez.
– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltott –, indulóban vagyok.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, nem maradnál nálam még egy éjszakára?
– Várnak rám Egyiptomban – felelt a fecske.
– Holnap felrepülnek a barátaim a második zuhataghoz. A víziló ott hever a káka között és nagy gránittrónusán ott ül a Memnon isten. Egész éjszaka őrzi a csillagokat, és amikor feltűnik a hajnal csillaga, felkiált örömében s aztán elné mul. Délidőben lejönnek a víz szélére inni a sárga oroszlá nok, zöld fényben villog a szemük, mint a berill és az ordí tásuk túlharsogja a zuhatag morajlását.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, meszsze innen, a város túlsó szélén, egy ifjút látok egy padlásszobában. Íróasztala fölé hajlik, amely papírokkal van tele és mellette hervadt ibolyacsokor van egy talpas pohárban. A haja barna és göndör, az ajka piros, mint a grá nátalma, a szeme nagy és álmodozó. Egy darabot próbál befejezni a színházigazgató számára, de a nagy hidegben nem bír tovább írni. A kandallójában nincs tűz, és az éhség elbágyasztotta.
– Itt maradok nálad még egy éjszakára – szólt a fecske, akinek igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?
– Sajnos rubinom nincs több – szólt a herceg –, más egyebem nincs, mint a szemem. Ritka zafírból készült, Indiából hozták ezer éve. Vájd ki az egyiket és vidd el neki. Ő majd eladja az aranyművesnek, az árán ételt vesz meg tüzelőfát, és befejezi a darabját.
– Drága herceg – szólt a fecske –, nem bírom megtenni – és sírva fakadt.
– Fecske, fecske, kicsi fecske – szólt a herceg –, teljesítsd a kérésemet.
A fecske kivájta a herceg szemét és elrepült a diák padlásszobájába. Könnyen bejuthatott, mert a háztető lyukas volt. A lyukon beröppent és a szobában termett. Az ifjú kezei közé temette a fejét úgy, hogy nem is hallotta a madár szárnyainak rebbenését, és amikor feltekintett, ott találta a szépséges zafírkövet a hervadt ibolyákon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)