Kamarás Klára:
Gyorsuló időben

Az évek futnak, súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.

Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam, és csillagom... virágom...
s ha meghalok nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi...

Persze, magam is nevetek e képen,
volt már hasonló, naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene,
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.