Kamarás Klára:
Gyorsuló időben

Az évek futnak, súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.

Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam, és csillagom... virágom...
s ha meghalok nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi...

Persze, magam is nevetek e képen,
volt már hasonló, naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene,
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.

Fodor Ákos:
IDŐJÁRÁS-JELENTÉS


Ideges az idő: szelesen kapkod;
szemet szúr, majd felhőket csap a naphoz;
esőt gondol, de már közben elunja,
inkább ködöt gurít a fák közül az útra.
Böffent s havat hány. Törli hirtelen.
Sietve ácsorog; ha megáll, sem pihen.
- Tettei láttán ingerülten ásít,
ám izmai feszülnek közben, pattanásig.

Már szánom csak, mint a többi ostobát.

             Nem is időznék vele most tovább.



Gámentzy Eduárd:
Nevessünk

Nevessünk!

-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…

Gyurkovics Tibor
A vers


A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól,
még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat,
tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is.
A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot,
az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat,
legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve.
Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers.
Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút,
hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint.
Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva,
mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én.
Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból.
Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon
-mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok,
és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt.
Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben.
Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák,
a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák,
miközben mi egy hajó után integetünk,
amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.